Személyes interjúm után mindenki ugyanazt kérdezte tőlem: ha Escobar felesége tudta, mit művelt a férje, miért nem hagyta el?

Szerencsés helyre születtünk azt gondolom, ha ez egyáltalán megfordul a fejünkben; Kolumbiában ugyanis ezt egy nő nemhogy kimondani, gondolni sem meri.

Victoria Eugenia Henaóval egy hideg, decemberi napon találkoztunk egy belvárosi hotelben. Az interjúra sietve kicsit úgy éreztem magam, mint a Sztárom a párom egyik utolsó jelenetében, ahol a főszereplő világsztárral egy elegáns hotelben beszélgettek az újságírók.

Victoriának egy kérése volt a beszélgetésünk előtt: olvassam el a könyvét, hogy megértsem, miért írta meg. Izgatottsággal vegyes izgalommal vártam őt, akinek már az első pillantásából látszott: megjárta a földi poklot.

Interjú.

Pár napja érkezett Budapestre. Hogy tetszik a főváros?

– Meg vagyok hatva, hogy milyen kedvesek itt az emberek. Nagyon jól érzem itt magam, szeretnék még sokszor visszatérni, és minél jobban megismerni az ország történelmét.

Elolvastam a könyvét, amihez hasonlót még soha nem hallottam. Mi jut eszébe először, ha azt mondom: drog?

– Pablo.

Mit szimbolizál ez önnek?

– A drog megbetegít, ebből pedig nekünk embereknek kell kiutat találnunk. Mindenkinek hozzá kell tennie az ügyhöz a maga kis porszemét, hogy végül eltűnhessen a föld színéről. A testvérem 40 évig fogyasztott kábítószert, így az összes létező állomását ismerem a történetnek. A drog nem csak magával a fogyasztóval végez, hanem a családját, az országot és a társadalmat is tönkreteszi. A testvérem odáig jutott, hogy meg akarta ölni anyánkat is. Édesanyám rettegett és pánikolt tőle – elkeserítő helyzet volt.

Egészen fiatal volt, 12 éves, mikor megismerkedett Pablóval. Megfordult egyszer is a fejében, hogy meg tudja őt változtatni?

– Amikor megismertem, nem akartam megváltoztatni őt. Egy lakótelepen laktunk, olyan volt, mint az összes többi srác. Egyetlen dolog nem tetszett benne: már akkor is láttam rajta, hogy imádta hajkurászni a lányokat.

Később sem gondolkodott azon, hogy megpróbál formálni rajta valamicskét?

– Ez egy kolumbiai nőnek meg sem fordul a fejében, ilyenekről beszélnünk sem szabad. Egy olyan macsó társadalomban nőttem fel, ahol azt tanítják a nőknek, az a dolguk, hogy teljesítsék a kötelességeiket feleségként. Ezen túl nem lehet véleményünk, nem kérdezhetünk semmit. Egy férfi nálunk sosem segít például a háztartás körül sem. Fiatalkoromban még a gyerekekhez sem nyúltak hozzá, az is a nő feladata volt.

Mik voltak akkor az apai teendők?

– A férfiak pénzt kerestek, hogy járhassanak a gyerekek iskolába, és a családnak legyen mit enni. A többi a nő feladata. Ezeket mind elfogadtam. Ám azt, hogy a teendőim mellett tudtam, hogy megcsal engem, nehezen vette be a gyomrom. Hatalmas szomorúsággal a szívemben ültem le leckét írni a gyerekekkel, miközben tudtam, Pablo valaki mással hempereg.

A könyvében gyakran említi, hogy az édesanyja már a kezdetek kezdetén ellenezte a kapcsolatukat Pablóval.

– Először azt sérelmezte, hogy Pablo 11 évvel volt idősebb nálam, ő már felnőtt férfi volt, mikor megismertem. Majd mikor kiderült, nem feltétlenül keresi legális úton a pénzt, még dühösebb lett rá anyám. Egyedül nem is találkozhattam vele: többen kísértek minden egyes randevúnkra. Anyám élete utolsó napjáig hajtogatta, hogy el kell, hagyjam Escobart. Szerintem fel sem mérte, mekkora bajban voltam mellette, ha azt gondolta, volt lehetőségem elhagyni őt.

Emlékszik arra a pontra, mikor megtudták a gyerekei, mivel foglalkozik az apjuk?

– A fiam a könyvében mesélt arról – én is onnan tudom – hogy kilencévesen közölte vele Pablo, hogy ő egy bandita. Borzasztóan fájt, mikor megtudtam, hogy a gyerekemnek ezt át kellett élnie. Hogy lehet ilyet mondani egy kilencévesnek? Milyen példát mutatsz ezzel a gyerekednek?

Önnek ezt sosem mondta?

– Nem. Velem mindig tisztelettudó volt, sosem zsarnokoskodott. Mai napig fogalmam sincs, miért bánt ilyen jól velem. Elképzelhető, hogy a szíve mélyén tudta, ha világossá válik számomra, hogy egy őrült, tettem volna valamit.

Ezzel ellentétben Pablo egész életében azt bizonygatta, számára a család a legfontosabb, Victoria az élete szerelme és mindent értük csinál.

– Három perccel a halála előtt is ugyanezt mondta.

Sokan úgy tudják, Escobart lelőtték, ám a család azt állítja, öngyilkos lett.

– Igen, Pablo megölte magát. A fiam részletesen utánajárt ennek; biztos, hogy öngyilkos lett. Akkoriban mi a kolumbiai állam védelme alatt álltunk; nekik politikailag fontos volt úgy beállítani, mintha ők végeztek volna vele. Nekünk pedig megtiltották, hogy kiejtsük a szánkon, hogy Pablo öngyilkos lett.

A gyerekei hibáztatták valaha, hogy nem lépett ki a házasságából?

– Kamaszkorukban rettenetesen haragudtak. Fájt nekik az az ár, amit azért kellett fizetniük, mert Escobar-gyerekek. Kirakták őket az iskolákból, diszkriminálta őket a társadalom – csak hogy néhány példát említsek. Dühösek voltak azért, mert az apjuk tetteiért megfizettek ők is. Az egyik oka annak, hogy 25 év után könyvet írtam a történetünkből az az, hogy megértsék a gyerekeim is, mit éltem át és éreztem az apjuk mellett.

Hisz az újjászületésben?

– Mondjuk, igen.

Mit gondol, ilyen nehéz sors után, milyen lesz a következő élete?

– Derűre ború – szoktam mondani. Nem volt még olyan vihar, ami után ne sütött volna a nap. Minden ember képes változni, jobb esetben jó irányba. Hiszem, hogy eljön az az idő, mikor békében tudnak majd az emberek együtt élni.

Vár még önre szerelem ebben az életben?

– A szerelmet teljes mértékben megtagadom magamtól. Félek tőle, mert túl nagy árat fizettem én már a szerelemért. Nem akarok kockáztatni, nem bírnék ki több szenvedést. Nem akarok az érzelmeim miatt függni mástól, nem akarom, hogy ezek bonyolítsák az életemet. Másrészről, ki vállalná ezt a történetet velem? Mit tudnék én adni egy férfinak?

Sokan megkeresik, akik (közel) hasonlóan rossz házasságban élnek?

– Nők és férfiak egyaránt, akik korábban erőszak áldozatai lettek. Sokan kérdezik tőlem, hogyan sikerült nem beleőrülni mindabba, amin átmentem?

A gyerekei miatt?

– Pontosan. Ma pedig már csak a hétéves unokám tartja bennem a lelket. Vele együtt az öröm és az inspiráció is visszatért az életembe. Nagyon különleges fiú, elfelejteti velem mindazt, amin keresztül mentem. Már egyre gyakrabban kérdezi ő is tőlem, miért nincs párom, miért nem megyek újra férjhez. Ő ugyanis nem szeretné, hogy egyedül éljek. Mikor mesélem neki, hogy a nagypapája élete sok bánattal járt, ami rám is kihatott, mindig azt mondja: „De hát ő már meghalt!” Igazából most már ő tanít engem az élet értelmére, nem pedig fordítva.